Mielőtt azonban rátérnénk az ütőjátékosok fondorlatos tevékenységére, látnunk kell, hogy néz ki a pálya, azaz a pitch. A krikettet ovális alakú, füves pályán játsszák, piros vagy fehér színű (163 grammos, 22, 9 cm. átmérőjű) parafa és bőrből készült labdával. A pálya mérete nemzetközi mérkőzéseken is változó, átmérője 100-150 méter között lehet. A pálya közepén található az ún. pitch, amely 20, 12 méter (22 yard) hosszú, 3, 05 méter (10 láb) széles. A pitch egy kiszárított, nagyon rövidre lenyírt zöldes-barna füves terület, ahol a játék lényege, azaz a dobás és az ütés zajlik. A pitch furcsa talajviszonyainak magyarázata, hogy a fűnél keményebb talajon könnyebben és megbízhatóbban pattan a labda. A három, egymás mellett szorosan elhelyezkedő, 70 cm hosszú fadarab jelenti a kaput ( wicket). A pitch mindkét oldalának közepén található egy-egy kapu. A dobó az egyik kapu vonalától zúdítja az armageddon ígéretét hozó istennyilákat a másik kapuig, méghozzá úgy, hogy lepattintja a földre a labdát, ahol az egyik ütőjátékos furcsa pózban, kezében a nyújtódeszkával készül, hogy megvédje a wicket felé száguldó labdától kapuját, azaz a lehető legmesszebbre üsse.
2015. október 19. | | Olvasási idő kb. 3 perc Gabriella jobb mellét három évvel ezelőtt eltávolították. És ő nem csináltatott új mellet. Döntését nemcsak az orvosok, hanem a mellrákos sorstársak egy része is megkérdőjelezi... De Gabriella egy mellel is teljes nőnek érzi magát. Sőt – azt mondja – nőiesebbnek, mint valaha. Nekem a rák kellett ahhoz, hogy elfogadjam magam – írja cikkében, amely egyszerre megrázó, inspiráló és megható. Balassa Gabriella, a Mellrák Fórum egyik alapítója. Ez az ő története. Az első perctől, mikor felkeltem a műtét után – testemen a lelkemet is gúzsba kötő szorító kötéssel – EGÉSZnek éreztem magam. Mindent elsöprő érzés volt, még így három év távlatából is. Három éve mellrákom volt. Az én féloldalasan élt életem azzal a mondattal kezdődött, amit a műtőben tevékenykedő nővér lökött az arcomba, mikor meztelenül kiterítve, a rákos mellemmel feküdtem a műtőasztalon. Zokogtam, remegtem, sirattam magam, sirattam a mindenséget, amit tudtam, hogy már sosem fogok úgy megélni, mint a rák előtt.